Találtam a hagyományos archívumomban (jé, mik nem kerülnek el?!):

Az ősz ragyogása vett körül. Aranyba hajló falevelek, zölden csillogó víztükör, sárgás pettyekkel tarkított gyepszőnyeg. Az ég ragyogó vándora bő kézzel szórta kincseit, gyémántnál is fényesebb sugarait, s lábaim alatt a fűszálak ezüstösen tükrözték azokat vissza. Valószínűtlen nap volt. Kabátom meleg öleléséből néztem a világot, s a szél időnként végigsimított rajtam. Éreztem könnyed ujjait, nyakamon hűvös csókját. Beleborzongtam, de hagytam, hogy újra megérintsen. Színes leveleket hozott elém, fura formájukkal vidámabbá tette a perceket.

Felvettem egyet a földről. Tenyerembe fektettem és ujjamat végighúztam apró gerincén. A levélke beleremegett: a szél játszott velem, viszonozta érintésemet. Néztem a levélkét, ahogy ott feküdt. Kicsi volt és magányos. Társai az avar gyöngyszemeiként csillogtak az őszi napfényben. Néztem, és elengedtem. Szemem követte, amíg földet nem ért. A szél játszott vele. felkapta, hintáztatta, majd hagyta, hogy leessen. Mielőtt földre hullott volna, újra alátette láthatatlan tenyerét, és emelte fel, egészen fája koronájáig. Pörgette, forgatta, táncoltatta, és a végén finoman, ahogy csak ő tudja, letette. Búcsút intettem neki és játszópajtásának, majd hazaindultam. A szél marasztalt: belekapott kabátom ujjába, alábújt, simogatott és én maradtam volna, de tudtam: nem egy világból valók vagyunk, ő az őserő, én pedig csak egy anyagmorzsa.

Ahogy az ajtón beléptem, újra erőt vett rajtam a szürkeség. Visszatértem a sárba a fényből.