Hol volt, hol nem volt, az Álmok tengerén túl, a Valóság Szigetén volt egy város. A város szívében kis park bújt meg, a parkot egy ősöreg fa uralta. A fa alatt kandeláber ontotta esténként a fényét, s a park szökőkút csobogásától volt hangos. Itt a fű egy picit zöldebb, az ég egy picit kékebb volt, mint másutt.

A park szélén fenyőfák álltak. Sudár törzsükkel az ég felé nyújtóztak, zöld leveleikkel büszkén hirdették a télben is az életet. A fenyőfák között volt egy aprócska, aki alig bújt ki még a földből. Egy decemberi reggelen a park fái halk sóhajtozásra ébredtek. A szél körbevitte a sóhajt mindenütt, és az megborzongatta az ősöreg fa utolsó kitartó leveleit.

A fa ágain rigó pihent meg, tollait felborzolta, hogy védje magát a fagyos széltől.

- Te sóhajtozol, rigó? – kérdezte az öreg fa.

- Ó, nem! – szólt a rigó. – Valahonnan máshonnan jön ez.

- Ejnye no! – morgott és recsegett az öreg fa. – Hát mi lehet az a nagy bánat, amiből ekkora sóhaj születik? Repülj körbe kérlek, és nézd meg, mi a baj!

A rigó elrepült. A magasból nézte a parkot, hallgatta a hangokat, mígnem újra meghallotta a sóhajt. Ekkor meg is látta annak forrását: a park szélén a kis fenyő sóhajtozott ilyen bánatosan.

- Mi baj? – szállt le a fenyő legfelső ágára a rigó.

- Miért mondjam el egy fecsegő rigónak? – kérdezte sértődötten a fenyő.
- Hát talán azért, mert a fecsegő rigó meg tudna vígasztalni! – mordult rá dühösen a rigó, de már meg is bánta a kemény hangot. – Tudod, a parkban csak akkor vagyunk boldogok, ha a másik is boldog. Ha szomorú vagy és nem mondod el, miért, a bánatod megmérgezi a lelkedet, és akkor a szomszédaid elfordulnak tőled, az ő szomszédaik pedig ezt a szívtelenséget látva, tőlük, és a vége az lesz, hogy az egész park egy nagy, szürke, szomorú hely lesz. Amilyen volt. Te nem emlékezhetsz rá, mert még nagyon fiatalka vagy, de én nem szeretném újra olyannak látni.

A kis fenyő elszégyellte magát, és így szólt:

- Tavaly láttam, hogy a messziről hozott testvéreimet itt a park szélén a lakásokba viszik be az emberek, szépen felöltöztetik őket, és ragyognak. Tegnap pedig azt láttam, hogy újabb testvéreimet hoznak messziről, és viszik be a lakásokba. Én is szeretnék ragyogni.

A rigó így szólt:

- Ráérsz még arra, kis fenyő! Hidd el, jobb neked itt a parkban, itt barátok között vagy. Itt meghallgatjuk a szíved bánatát. Ott emberek között lennél, akiknek csak az a fontos, hogy ragyogj, és nem érdekli őket, hogy miközben ragyogsz, haldokolsz. Szépek azok a fák, de nagyon szomorú a sorsuk. Ha vége az ünnepnek, leveszik róluk a díszes ruhát, és kidobják őket az utcára. Soha többet nem eresztenek gyökeret, meghalnak.

Hallotta ezt a beszélgetést a szél is. Bár ő maga hideg volt, a szíve mégsem volt jégből, így elmosolyodott, majd elinalt. Hamarosan visszatért a parkba, felhőket terelgetve maga előtt. A parkra hideg eső hullott, a fák beleborzongtak.

Eljött az este, és a kandeláber fénye kigyulladt. A szél összeszedte minden erejét, és fújni kezdett. Fújt, lehellete nyomán jéggé fagyott a parkot borító eső. A rigó behúzódott az egyik fenyő ágai közé, onnan nézte fázva a szél játékát. Egyszercsak a szél abbahagyta a fújást. Mosolyogva körbeszaladt a park fái között, lágyan megsimogatta a rigót, majd megpihent. A rigó előmerészkedett rejtekéből. A szeme elé olyan látvány tárult, amit míg él, nem fog elfelejteni. A kandeláber fényét a szél által a fákra fagyasztott jég mint millió csillag fényét verte vissza, az egész park csillogó díszbe öltözött. A kis fenyő boldogan húzta ki magát ragyogó jég-ruhája alatt, ágait vidáman nyújtotta a Hold felé. A park ünnepi ragyogásban várta a karácsonyt.