Beszédes a cím, de ne rohanjunk el?re.

Szóval az úgy volt, hogy még május elején feltörték a kertet. Egyébként is szarul érinti az embert az ilyesmi, akkor ráadásul még Morti is a klinikán volt. Emiatt végülis inkább csak az bosszantott, hogy a napi mászkák közé be kellett iktatni egy kerti eröltetett menetet is. Praktikerben vettem lakatokat meg lakatpántokat és irány kifelé.

No ez sem volt hétköznapi, nagyon ki volt minden id?m centizve, hétvégén meg a busz csak a Doberdóról indul, nem megy el itt a lakótelep mellett. Anyu is jött, náluk meg a lift krepált be, így hogy ne kelljen még plusz rohanni is, hívtam egy taxit. Kellett is, mert már bent állt a busz, mikor odaértünk, így a taxis srézavé beállt a busz elé. Sof?r csak lesett, mi meg fel a buszra.

Kint barbár kezek nyoma várt. Ajtók, zárak tönkrecseszerintve, még a falon is látszott a feszít?vas nyoma. A szobában minden szana meg szét, ehhez képest a korábbi állapotra még rá is lehetett fogni, hogy rend van. Hát volt...

Röpke leltár, elvitték a lerozzant láncf?részt, a köször?t tartozékai nélkül, két 20 méteres hosszabbítót, metsz?ollókat, a gázpalackot meg egyszer?en lenyisszantották a gáztöml?r?l, s elvitték a téli álmából még fel nem szerelt kútfejet (ennek meg a hajtókarja törött volt). Összességében a bánja kánya kategória volt mind, inkább a tulajdon háborgatása, elbitorlása, a jogtalanság és az a jól ismert tehetetlenség fortyogott inkább bennem. Ezzel a dühhel felszereltem a lakatokat s már indultunk is haza.

Mindez azonban megérlelte a családban, hogy bizony mégis el kell adni a kertet. Ezt még az id?járás is er?sítette, meg az a tény, hogy fontosabb, családi dolgok még jó darabig nem engednek kertészkedésre id?t. Apu is nekifutott anno párszor az eladásnak, aztán vagy nem volt érdekl?d?, vagy amennyiért vitték volna annyiért nem adta, vagy egyszer?en csak meggondolta magát.

Én egyébként nem szerettem volna eladni, legalábbis ennek szándékával kezdtem bele az agromókusságba, megpróbálván átvenni a stafétát, de van, amikor be kell látni, hogy egyszer?en nem megy. Viszont ha már így, akkor tényleg így, ne halogassuk, ha van jelentkez?, hadd vigye. Meglep?en hamar akadt is jelentkez?, sikerült is megegyezni, bár az induló elképzeléshez képest lentebb adtuk. Bátyámnak és Hugomnak nem lett volna ideje, Anyunak meg nekem meg energiám többet utána járkálni, mutogatni az érdekl?d?knek.

Az adás-vétel is hamar lezajlott, s ez még arra is jó volt, hogy lássam, hogyan zajlik egy ilyen egy másik ügyvédi irodában. Hát, mit ne mondjak, hatalmas nagy kontraszt volt Morti munkahelyéhez képest. Eddig is tudtam, hogy náluk gördülékenyen, gyorsan és profin mennek a dolgok, s ez most meger?sítést nyert.

Tehát nincs többé a kert. Furcsa érzés, hisz 1979 óta volt a miénk, majd 1985-ben még b?vült is a szomszéd telekb?l megvett résszel. Rengeteg apró emlék, életérzés viszont megmarad. Amikor Hugi talált egy döglött kisvakondot, s eltemette. Megadta a módját, leszedte az összes földieper virágját és ráhalmozta, majd meglocsolta az aznapra kivitt teával és megsiratta. Máskor meg létrával beled?lt a csalánba. A pöszméteszedések perg? hangja, a rengeteg zamatos földieper, a korai Germersdorfi cseresznye, amit vödörszámra hordott be Apu arról az egyetlen hatalmas fáról, amit két ember épp csak átért, s amire ha felültünk és rogyásig zabáltuk magunkat, még mindig nem látszott rajta a hiány. Az öklömnyi mézédes ringlószilvák, a bodzaszörp, a meggyszörp, a pöszméteszörp, a bébikaralábék, amiket csak úgy kikaptunk a földb?l és bicskával elmajszoltunk. A jó bográcsos mindenféle, Apu halászleve, a szalonnasütések, s egyáltalán az az élmény, hogy valamit frissen leszakajt az ember és megmosás után kétpofára lehetett lakmározni a jó leveg?n madárcsicsergés kíséretében.

Most ez mind múltid?, egyel?re. Amíg nem lesz ismét kertünk. Majd egyszer, egy kicsi, egy talpalattnyi zöld.