.:: Csepp a tengerben :: agydöccenések ::
 
::.
  Amikor az informatikus fárad...
maKACS alkotása...

"Kedves miénk vásároló!

Örömmel, hogy te megvesz miénk nagyon jó CAISO vagy SEKIO vagy ROELX termék. Azonban, figyelem, hogy nehogy sérül és vesz figyelembe felsorolt, mert tájékoztat téged:

- óra jár. Hol pontos, hol pontos nem. De nem aggód, mert ábra 2) f jel mütyür beállít, hogy legyen jó pontos neked jól. ha nem beállít jól, nem lenni pontos és az lesz nem jó neked elkés valahonnan bárhonnan. Óra nem jár, lenni akkor pontos kétszer a nap. Óra lenni hiteles mint az atom.

- óra működik 3 darab elemmel AA típus pontosan. Nem használ elem típus AAA, mert lenni belőle kipotty akkor nem járni óra. Figyel a polarisation, mert ez lenni nagy hiba, elromlik ha nem jól. Követ ábra 1) jól és nincs baj. Használ új elem és használt nem. Figyelni, használ elem nem kidob, veszély a hulladék. Dob ki helyre ennek való, véd környezet és óv. Javasol elem márkás mint PANISONIC, DURECALL tart sokat működés. Elem lemerül óra nem működik azonnal. Mi nem felelős ezért. Lehet használ accu típus AA lehet azt recharge és takarékos, mi árul neked jó típus DURECALL és VATRA. Hozzá javasol tölteni eszköz univerzális mindenhol a világ és csatlakozó. Óra kell előbb kicsomagol hogy beletesz elem típus AA 3db.

- óra lenni electromechanical. Van benne alkatrész mozogni, van ezért hangja neki belőle. Lehet téged zavarni, lehet nem zavarni, ezt mi nem tudni, dönt el alaposan jól. Lehet kell neked napóra inkább, lenni az csendes. Óra működés hang mi megmér, és lenni halk nagyon, minimum 92dB nem szint zaj.

- óra lenni sok alkatrész ami pici. Nem lenyel, mert fullad meg veszély! Óra nem odaad gyerek kezébe, tartani nem ezért elérés helyen.

- óra látni csak szemeddel nappal. Nem világít mert zavar és takarékos. Akar látni óra éjszaka? Mi ajánl neked zseblámpa lenni takarékos, világítani sötétben jól. Használni bele elem típus 3db AA mint óra. Figyelem! Nem használ ugyanaz 3 db AA elem, mint benne órában, mert vagy óra vagy világít! Ha nem lát jól óra nappal venni kell fel szemüveg.

- óra lenni static, gyűjti por. Tisztít száraz rongy csak, nem víz és mosogat, mert lesz elromlás. Mosogat gép sem használ. Ha ketchup is például, akkor enyhe nedvesedett rongy csak jó tisztít óra!

- óra precision műszer! Nem dobál vagy labdáz vele, mert nyekk és eltör, s lesz sok kis darab mi sem tud megjavít és nem is cserél neked mert hiba te miattad, így garancia nem.

- óra lenni minőség műanyag benne. Van kicsi széle, hogy nem megvág kezedet lecsiszol jól és nem probléma. Nem tenni be microwave sütő, vagy hagy auto forróság, lesz olvadás nyekk órának. Nem használ szekrény billegés kitámaszt. Hasonló.

- óra használ csak időmérés mutat! Nem használ bomba hozni működésbe, lenni az bűn dolog nagyon, gyártmánytyó cég elhatárol.

- óra lenni kicsi, használ utazás például. Nem használ toronyban órának, mert lenni kicsi és nem lát jól és csak bosszúság belőle.

- óra nem áll víz! Nem használ helyiségben vizes, mert lesz elromlás azonnal.

- óra van 3 szín fajta. Kapni csak ilyen, purple, magenta és fehér. Nem tetszik szín, nem vesz meg termék.

- óra mutat óra, perc, másodperc nem. Beállít csak jól ábra 3) mütyür c és d használat, nem a mutató tekerget, mert lesz neked elromlik.

- óra lenni tiéd, ad nem kölcsön! Más nem tud, hogy hangos vagy pontos és lesz csap be érezni úgy. Vesz másik óra, ha neki óra szükség.

- óra nem működés te nem próbál megjavít jól! Kell vinni szervíz miénk cím HONG KONG, Gagyiong street 42. mielőbb hogy mihamarabb neked jól és megelégedés mi nagyon jó termék. Adni neked ajándék másik óra lenni rajta mi nagy vezér kettő!

- óra ébreszt, benne van funkció! Vigyázat! Lenni hangos! Nem megijed, óvatos és tesz nagypárna alá. Gyártmántyó cég elhatárol szívinfarktus neked, mi nem hibás! Óra lenni ébreszt óra, nem altat óra. Funkció ébreszt kikapcsol ábra 4) c mütyür megnyom egyszer. Funkció ébreszt bekapcsol ábra 4) c mütyür megnyom egyszer ismét. Funkció ébreszt kikapcsol végleg óra bárhol kalapács, figyelem, nem garancia!

- óra lenni óra, használ mint óra. Mindennemű nem óra használat lesz elromlás és elhatárol mi cég ettől hiba jól.

- óra lenni olyan, mint óra hasonlóság. Kell neked igazi óra nem venni meg miénk termék mert olcsó. Vigyázni! Lenni sok hamis mi termékünket is! Képzel el, ha rossz ez, rossz milyen akkor az. Javasol venni miénk termék jól.

- óra lenni további információ neked minden, pontos adatok, rajz terve, tanúsítás a minőség, tesztelés a minőség, használati utat mutat, felhasználás a példa rá, utat mutat hogyan tudni olvas le pontos az idő gyerekeknek hogy megtanul. Mi becsomagol ezt neked mellé doboz lenni 1.2kg. Ha kelleni még információ te hív fel miénk szolgálata az ügyfél ingyen elmond jól, vagy hív miénk képviselő, vinni neked termék kipróbál és kis családod is.

Figyelem! Óra ha mutat ugyanazt idő, jelenti óra megállás. Lehet elem típus AA lemerül de lehet óra típus miénk jó már nem jó mert rossz lett. Tudni jól és vésni ész bele: óra áll idő nem!

köszönet vásárol, használ jól egészség!"
  A varázscsengettyű [Adventi mesék 3.]

Valamikor, nem is olyan régen, egy hóillatú karácsony estén Bence a karácsonyfa alatt bontogatta az ajándékokat. Sorra tette egymás után a dobozok tartalmát, mindre csak a száját húzta. Nem tetszett neki a kisvasút, nem tetszett neki a nagymama kötötte pulóver, és nem tetszett neki az a játékkatona sem, amiért pedig olyan sokat könyörgött.

Nézte-nézte a karácsonyfát, de bizony az sem tetszett neki. Az ágait túl ritkának találta, a díszeket túl fénytelennek.

- Mi a baj? – kérdezte Nagypapa.
- Nem tudom – vont vállat Bence. – Csak valahogy ez a karácsony nem az igazi. Nem tetszenek az ajándékok, amiket tőletek kaptam, és ez a fa is csúnya.

Nagypapa összevont szemöldökkel nézte.
- Hiszel te még a Jézuskában? – kérdezte.
- Ugyan Nagypapa! Hiszen a Jézuska nem létezik! Nem tud ajándékot hozni! Ezt a sok vacakot itt mind tőletek kaptam! – kiabált Bence.
- Csendesebben kisfiam, mégiscsak karácsony van – próbálta csitítani Anyu.
- Tojok rá! Az egész karácsony nem ér egy kalap mogyorót sem!

Bence berohant a szobájába, a sok ajándékot mind-mind otthagyva a fa alatt. Anyu utána akart menni, de Nagypapa így szólt: - Hagyd, majd én. – Leemelt egy kis csengőt a karácsonyfáról, és beballagott unokájához, aki takarója alatt pityergett.

- Kopp-kopp – kopogtatta meg a takarót Nagypapa. – Van itthon valaki?
- Nincs! – kiáltotta morcosan a takaró.
- Hát ha nincs, akkor visszajövök később. Pedig gondoltam, hozok Bencének valamit, ami talán érdekelhetné. De ha nincs itthon, akkor nincs mit tenni!

Bence kidugta a fejét a takaró alól.

- Mit hoztál?
- Ezt ni – nyitotta ki a markát Nagypapa.
- Ez csak egy vacak csengő – görbült le a kisfiú szája.
- Ó nem, ez nem akármilyen csengő! Ez itt egy varázscsengettyű.
- Varázscsengettyű nem létezik!
- Igaz, igaz. Nagyon nehéz is volt ezt az utolsó darabot megtalálnom.

Bence hallgatott pár percig, nézte a kis rézharangocskát.
- Mitől varázscsengettyű? – kérdezte végül.
- Hát attól, hogy csak annak szól szépen, akinek igazán jó a szíve.

A kisfiú kíváncsian nyúlt a csengettyű felé, de Nagypapa összezárta a markát.
- Nagyon szívesen odaadnám, de az angyalka, aki őrizte, a lelkemre kötötte, hogy csak olyannak adjam a kezébe, aki biztos benne, hogy ő igazán jó. Mert ha rossz kezekbe kerül, akkor elveszíti a hangját, és soha többé nem fog tudni csilingelni. De akkor elveszíti a hangját az is, aki megpróbálta őt megszólaltatni.
- Én igazán jó vagyok! – kiáltott fel Bence.
- És biztos vagy benne? Elszomorítja egy igazán jó gyerek azzal a szüleit, hogy karácsony este otthagyja őket egyedül a fa mellett?
- Nem – szégyellte el magát Bence.
- No tudod mit? Itt hagyom neked az íróasztalodon a kis csengettyűt, és akkor vedd kézbe, ha úgy érzed, megérdemled.

Nagypapa letette a harangocskát az asztalra, majd kiment a szobából. Bence a takaró alól nézte-nézte a csillogó rézköpenyt, a rákarcolt hópelyheket, az apró fogantyút, amin aranycérna volt keresztülfűzve. Nézte, és az álmosságtól egyre jobban leragadtak a szemei.

Egyszercsak a kis csengettyű fogantyúján két szem kezdett pislogni. Köpenyéből szárnyak nőttek, szoknyája alól lábacskák bújtak elő, oldalán két kar jelent meg. Bence megijedt. Nagyapját akarta hívni, de ekkor a csengő fogantyúján mosolygós angyalarc jelent meg a szemek körül.

- Ne félj tőlem! - nevetett a riadt kisfiúra.
- Ki vagy te?
- Én vagyok a varázscsengettyű. Nekem adta a Jézuska azt a feladatot, hogy elvigyelek hozzá, mert úgy hallotta, te nem hiszel benne.
- Az atya hittanórán azt mondta, hogy már rég meghalt, és a mennyországban van.
- És te ezt elhiszed?
- Hát... Nem – mondta Bence.
- Akkor mit hiszel?
- Azt, hogy a felnőttek mind hazudnak, nincs Jézuska, nincs Mikulás és nincs húsvéti nyúl sem, csak a gyerekeket akarják ezekkel a butaságokkal leszerelni!

A csengőangyal szomorúan ingatta a fejét. Felszállt az íróasztalról, odarepült a kisfiú ágyához, rézköpenyéről levett egy-egy hópelyhet, és az ágy négy sarkára tette.
- Kapaszkodj! – szólt Bencére, azzal csettintett egyet az ujjával. Az ágy felszállt velük, és kirepült az ablakon.
- Meg fogok fázni! – rémüldözött Bence. – És Anyuék is aggódni fognak!
- Ne aggódj, most én vigyázok rád – mosolygott a csengettyű.

Bence beburkolózott a takarójába, és félve pislogott ki alóla. Hófödte táj fölött repültek el, fehér ruhás fenyőfákat, jéggel borított hegycsúcsokat hagytak maguk mögött. Az angyal egyszercsak megálljt parancsolt az ágynak, és az leszállt egy alacsony ház előtt.

- Gyere, nézz be az ablakon – hívta a kisfiút.
- Papucsom sincs, meg fogok fázni! – rázta amaz a fejét.
- Valóban! – sóhajtott a csengettyű, majd megrázta rézköpenyét. Hangjára az ágy szélén ülő Bencén hirtelen vastag ruha, csizma, nagykabát, sapka és sál termett.
- Most már jó? – kérdezte. A kisfiú végignézett magán.
- Igen, azt hiszem, most már jó.

Lelépett az ágyról, odasétált az ablakhoz. A csengettyűangyal már a párkányon ült. Az ablakon belül egy család vacsorázott. A szegényes asztalt sokan ülték körül. Az asztal közepén egyetlen gyertya világlott, a szoba sarkában kis fenyőfa állt, papírszalagokkal feldíszítve. A fa alatt egyetlen ajándék sem volt. Az asztal körül Bence a kopott ruhák fölött vidám arcokat látott, a gyerekek csillogó szemekkel hallgatták apjuk meséjét. Az anya is párjára függesztette tekintetét, meleg barna szemeiben a büszkeség és a szeretet ragyogott.
- Ők minek örülnek? – kérdezte Bence. – Nem is kaptak ajándékot!
- Ők is kaptak ajándékot. Nézz rájuk! Az ő ajándékuk most ez a mese, amit apjuk mesél.
- És akkor a felnőtteknek mi az ajándék? – értetlenkedett Bence.
- Nekik a gyerekek mosolya az ajándék - magyarázta az angyal türelmesen. – A jó szó, a szeretet többet ér, mint a játékok, vagy a pulóverek. Volt már olyan ajándékod, aminek a következő karácsonykor is tudtál örülni?
Bence elgondolkodott.
- Nem, azt hiszem nem.
- Látod? Ők minden karácsonykor így ülnek itt. Pedig egyszer sem volt semmi a fa alatt, ezen a mindent átható szereteten kívül.
- Mikor viszel a Jézuskához? – kérdezte Bence a csengőangyalt.
- Türelem, türelem. Még egy helyre el kell mennünk! Hess vissza az ágyra!

Bence felugrott a rugós matracra, magára húzta a takarót. A téli ruha rögtön eltűnt róla. A csengettyű ismét csettintett egyet, és az ágy felszállt. Átrepültek városokon, és egy hatalmas palota előtt szálltak le.

- Gyere az ablakhoz! – intett Bencének a csengettyűangyal. Csettintésére a kisfiúra újra téli ruha került.

Emögött az ablak mögött hatalmas karácsonyfa állt. Arany díszek ragyogtak rajta, a csúcsán Bence úgy látta, igazi csillag ontotta fényét. A lakás minden szegletében karácsonyi díszek ragyogtak, a piros, a zöld és az arany uralta a hatalmas termeket, fenyőágak, üvegdíszek, fagyöngycsokrok lógtak a falakon, plafonon. A karácsonyfa alatt dobozok álltak halomban, ezüst és arany papírba csomagolva, és a dobozok között egy kislány válogatott.

- Neki hol vannak a szülei? – kérdezte Bence az angyaltól.
- Épp nem érnek rá – sóhajtott szomorúan a csengettyű. Bence megkocogtatta az ablakot. A kislány felkapta a fejét. Bence integetett neki az ablak mögül. A kislány felállt és odaszaladt. Résnyire kinyitotta az ablakot.
- Szia! Hát te ki vagy? – kérdezte.
- Bence vagyok – felelte a kisfiú. – Ez pedig itt a varázscsengettyűm – mutatott rá a rézköpenyes angyalkára. – Te ki vagy?
- Én Márti vagyok – szólt a kislány.
- Kivel laksz ebben a nagy házban? – kérdezte Bence.
- Anyával, apával és a dadussal – válaszolta Márti.
- Hol vannak a szüleid?
- Apa épp Norvégiában tárgyal, anya pedig a nappaliban a barátnőjével.
- Látom, épp az ajándékaidat bontogatod. Mit kaptál?
- Nem érdekes – legyintett a kislány. – Apának megmondtam, miket vegyen nekem. Pont annyi doboz van, úgyhogy már csak az a dolgom, hogy kicsomagoljam.
- Semmi meglepetés nincs? – kérdezte Bence csodálkozva.
- Nem szeretem a meglepetéseket.
- Azokat minden gyerek szereti! – kiáltott fel a kisfiú.
- Hát én nem! – csattant fel Márti, és becsapta az ablakot. Morcos arccal fordította rá a kilincset.
- De szívesen cserélnék vele! – sóhajtott Bence. – Mindent megkapott, amit kért.
- Igen – válaszolta szomorúan a csengettyű. – De vajon ez valóban minden-e, amire szüksége lenne? Te például szívesen bontogatnád egyedül az ajándékokat?
- Nem – ismerte be Bence, és egy pillanat alatt megsajnálta Mártit. – Látod? – kérdezte az angyaltól. – Ő sem hisz a Jézuskában!
- Neki valóban nincs Jézuska – mondta az angyal. – De neked van!
- Igen? És hol?! – kiáltott a kisfiú.
- Fogsz vele találkozni, ne félj! – nyugtatta meg a csengettyű. – Gyere vissza az ágyra, még elmegyünk valahova.

Bence elszakadt a gazdag palota karácsonyának látványától, és visszamászott az ágyára. Az angyal csettintett, és újra felszálltak. Hegyeket és befagyott folyókat hagytak maguk mögött. Az ágy úgy repült, mintha csak a Mikulás csoda-rénszarvasai húzták volna. Bence élvezte a táj látványát. Egyszercsak egy nagy, szürke város közepén, egy folyó partján szálltak le.
A folyó tetején hatalmas jégdarabok úsztak. Az egyiken egy kiskutya nyüszített egyensúlyozva.


- Hát az hogy került oda? – kérdezte Bence.
- Feljebb rámerészkedett a folyóparti jégre, az pedig épp akkor szakadt le a tömbről – mondta az angyal, majd szemét lehunyta, cérnavékony karocskáit előre tartotta. Bence álmélkodva nézte, ahogy az ujjacskákból kiinduló meleg fénysugár lasszóként kapja el és vontatja partra a jégtömböt. A kisfiú odaszaladt a víz mellé, az ölébe kapta a partot érő reszkető állatkát. Bedugta az angyal varázsolta kabát alá, és visszaült az ágyra.
- Nem, nem! – mondta a csengettyű. – Még nem megyünk tovább, itt is dolgunk van. Gyere, sétáljunk! – azzal elindult. A kisfiú, kabátja alatt a kutyával elindult a nyomában. Az angyal egy hídhoz vezette. A híd alatt Bence halványan pislákoló lángot pillantott meg. Egy férfi ült mellette. A metsző hideg elől vastag, koszos kabátjába burkolózott, kezét időnként kinyújtotta a szemétből saját maga által rakta tűz felé, hogy melegítse. Fekete szakálla mögött a kisfiú nem látta az arcát.
- Ő kicsoda?
- Egy ember – válaszolta a csengettyűangyal. – Egy magányos ember.
Bence nézte az ismeretlent.
- Neki nincs családja?
- Nincs.
- Karácsonykor senkinek nem szabadna egyedül lenni.
- Nem csak karácsonykor – sóhajtott fel az angyalka. Bence kabátja alatt az átmelegedett kiskutya mocorogni kezdett. A kisfiú fejében ekkor egy gondolat ötlött fel. Ezúttal nem kérdezett. Odaszaladt a férfihoz, elővette kabátja alól a kicsi állatot és az ismeretlen felé nyújtotta. Az ráemelte megfáradt arcát, és ahogy meglátta a kutyust, szemében örömkönnyek csillantak meg.
- Köszönöm – suttogta hálásan, és elvette Bencétől az izgő-mozgó kis szőrmókot. Óvatosan magához szorította, amit a kiskutya békés szuszogással nyugtázott.
- Most már van társad – mondta Bence.
- Van – mosolygott az ismeretlen. – Gyönyörű ajándék. Köszönöm – mondta ismét. Bence visszaszaladt az ágyhoz.
- Most már mehetünk a Jézuskához? – kérdezte az angyalt. A rézcsengettyű az ágy szélén ült, cérnalábacskáit lóbálta.
- Gyere, bújj a takaró alá és hunyd le a szemed! – szólt a kisfiúra. Bence engedelmesen követte a szavait. És egyszercsak rájött.

Szeme felpattant, és látta, hogy a szobájában van. A csengettyű az asztalon állt. Bence már nem látott rajta szemecskéket, kezecskéket, lábacskákat. A kisfiú kiugrott a takaró alól. Felkapta a rézcsengőcskét, és kirohant a családjához. Beugrott Nagypapa ölébe, és így szólt:
- Most már tudom, Nagypapa! Van Jézuska. Itt, a szívünkben.

Amikor elmúlt a karácsony, Bence a kis csengettyűt az asztalára állította, és ha csak elszomorodott, ránézett. Erről mindig eszébe jutott: a szívében él a szeretet, nem a külsőségekben. Elmúlhat a karácsony, de a lényege, a szeretet mindig ott marad benne.


  Sünmese [Adventi mesék 2.]

Hol volt, hol nem volt, valahol a Kerekerdő mélyén élt egy sünpár. Egy tavasszal a kis kuckó hangos sünszuszogással telt meg: négy süngyerek érkezett szüleik nagy boldogságára. Ettől kezdve vidáman éltek, sünpapa szorgalmasan hordta haza kis családjának az ízesebbnél finomabb, ropogós bogarakat és a puha kukacokat, sünmama pedig csodás süniebédeket készített ezekből. A süngyerekek cseperedtek, nőttek. Büszke szüleik szeme előtt végigjátszották a nyarat, kuckójuk előtt kergetőztek, bújócskáztak, fogócskáztak. A nyár zöldjében a tavasz szülöttei szép lassan kamaszkorba léptek.

Egy szép reggelen a bőséges szúnyogreggeli után sünmama így szólt a süngyerekekhez:

- Elmúlt a nyár, láttam reggel, hogy lehullott az első falevél. Ideje a téli álomra készülni, sünikéim!
- Téli álomra? – álmélkodtak a süngyerekek. – Az mi?
- Tudjátok – magyarázta sünmama –, amikor kinn az erdőben nekünk való élelem már nincs, akkor behúzódunk a vackunkba, mély álomba szenderülünk, és így is maradunk, amíg csak nem érkezik a rigófüttyös tavasz, és elő nem bújnak ezzel a bogarak is.
- Hogyan készülünk a téli álomra? – kérdezte a legkisebb süngyerek.
- Kidíszítjük a kuckónkat puha falevelekkel és feltöltjük az éléskamrát – válaszolta sünpapa.
- Milyen a tél? – folytatta a kis sün a kíváncsiskodást.
- Brrr! Nagyon hideg – borzongott össze a sünpapa. – Olyan hideg, hogy még a bogarak is elbújnak. Mi is biztosan megfagynánk, ha kimerészkednénk a hóra.
- Mi az a hó?
- Az olyan ... az olyan ... – kezdte sünpapa, de nem igazán tudta, hogyan folytassa, elvégre ő sem látott még sűrűn havat. – Az olyan hideg és fehér! – vágta ki végül magát a szorult helyzetéből. A kis sün nem hagyta annyiban a dolgot.
- Honnan tudod, milyen a hó? – kérdezte a süncsemete.
- Egyszer, nagyon régen, amikor még én is ilyen kis sün voltam, mint te, a hó korábban jött, mint ahogy fel tudtunk volna készülni a téli álomra. Borzalmas volt! – emlékezett vissza a sünpapa. – Hatalmas pelyhekben hullott, belepte a világot, eltakart mindent, de mindent. Nehéz volt benne járni is. De nagyon puha volt – mosolyodott el egy pillanatra, valahova a messzeségbe tekintve, sugárzó arccal visszatérve a gyerekkori emlékhez. – Henteregtünk benne a testvéreimmel , egészen nagy hógolyókat gyúrtunk, hatalmas hócsatákat játszottunk!

Sünpapa messzeségbe révedő szeme ekkor sünmama arcára tévedt, és gyorsan be is fejezte az emlékezést.
- No de ezután jött a nemulass! Nem tudtunk felkészülni a téli álomra és egész télen éheztünk. Ráadásul még jól meg is fáztunk! – szólt szigorúan, összevont szemöldökkel.
- Megvárhatom a havat? – kérdezte reménykedve a süncsemete. Érdekelték az újdonságok, nagyon-nagyon kíváncsi kicsi sün volt.
- Isten ments! – rémüldözött az anyja. – Rendes sün már alszik, amikor az első hó leesik.
- Még a nagyapám mesélte, akinek a nagyapja a hegyekből jött, hogy ott mindig van hó. De ott nem is él sok sün! Az a kevés is csak különcségből – tette hozzá rosszallóan sünpapa.

A kis süni elszontyolodott, de soha többet nem hozta elő a tél-témát a beszélgetések során.

Az ősz hamar eltelt. A négy süncsemete hatalmasakat játszott a vastagodó avarban, labdáztak a potyogó makkokkal, megrágcsálták az olykor-olykor eléjük kerülő, érett, fáról hullott gyümölcsöket. Sünmama és sünpapa eközben szorgosan töltötte az éléskamrát és díszítette a sünfészket.

Egy novemberi napon, amikor már alig rezgett néhány levél a fák reszkető ágain, sünmama a vacsora után így szólt a gyerekekhez:
- Most pedig hosszú alvás következik! Nézzétek, így lesz a legkényelmesebb – azzal összegömbölyödött, orrocskáját bedugta mellső mancsai közé, szeme sarkából pedig figyelte, hogy a gyerekek követik-e minden mozdulatát. – Most próbáljátok meg ti is!

A kis sünök eleinte ügyetlenek voltak, hol a mellső tappancsuk maradt szabadon, hol a farkincájuk lógott ki a süngombócból, de néhány nap alatt végül mindannyian megtanulták, hogyan húzzák össze magukat tüskés gombolyaggá. Sünmama elégedetten pillantott végig rajtuk.

- Gyertek, a pihepuha fészeksarok már vár rátok – terelgette a kuckó egyik alaposan kibélelt zugába a négy kis tüskést. Azok engedelmesen, egymás után, libasorban mentek szépen. A legkisebb vonakodott egy kicsit, de anyja szelíd szigora rajta is győzedelmeskedett, és végül négy egyforma kis tüskeböki szuszogott a levélágyikóban. Sünpapa gondosan eligazgatta rajtuk a takarót, majd bereteszelte a kis kuckót és sünmamával együtt ő is nyugovóra tért.

A legkisebb süni azonban csak mímelte az alvást. Amint észrevette, hogy anyja, apja elalszik, óvatosan, hogy családját még véletlenül se ébressze fel, kisomfordált a süniházból. Odakinn már nagyon hideg volt. A kis sün meghempergett az avarban, és így kabátba bújva elindult sétálni. Apró gombszemével az erdőt fürkészte, csodálta az ősz színeit, ámuldozott az arany ragyogáson. Nem vette észre, hogy már nagyon messzire távolodott ezalatt a sünfészektől.

Egyszercsak hatalmas szél kerekedett. Felkapta az avart, megtáncoltatta, a kis süni pedig semmit nem látott: teljesen elveszítette az utat, amerről jött. Kétségbeesetten próbálta az erdőben megtalálni azokat a fákat, amelyek mellett eljött, de egyik nyárfa pont olyan, mint a másik, egyik tölgy pont olyan, mint a másik, a kis süni nem tudta őket megkülönböztetni egymástól. Végzetesen eltévedt. Felnézett az égre, ahol egyre mélyebbre szállt a Nap. Fázott: avarkabátja már nem védte meg a lassan közelítő december hidegétől. Bebújt egy bokor alá, elvackolta magát a levelek között, így egy kicsit átmelegedve elaludt.

Másnap arra ébredt, hogy levelekből összetúrt házikója eltűnt. Újra metsző szél érte örökmozgó orrocskáját, talpa fázott a hideg földön. Kereste a hazafelé vezető utat, bolyongott az erdőben. A szürke égbolt alatt egyre egyformábbak, egyre szürkébbek lettek a fák is. A kis sün kétségbeesésében elsírta magát. Ahogy pityergett, érezte ám, hogy valami puha ért az orrocskájához. Felnézett könnyei mögül, és egy kis csodát látott: egy ezerféleképpen ragyogó, meseszép, ezüst-fehér hópehely ült nóziján. Prüszkölt egyet: a hópehely csiklandozta kényes orrát. Ahogy szétnézett, látta, hogy a földet vékony rétegben elkezdik belepni ezek a puha, fehér pelyhek.
- Te lennél a hó? – kérdezte egy szállingózó pehelytől. Az nem felelt, csak táncolt, ahogy a szél hátára kapta és vitte. A süni sokáig nézett utána, majd beletrappolt a frissen hulló hóba. Élvezte puhaságát, azt, ahogy ropog a lábacskái alatt. Hógolyót gyúrt és birkózott vele egyet. Tetszett neki az ismeretlen fehérség.
- Bárcsak itt lennének a testvéreim is! – sóhajtott fel szomorúan. Ekkor újra rátört az egyedüllét érzése. Már a hónak sem tudott örülni. Újra megpróbált hazatalálni. A hó csak vastagodott körülötte, hamarosan már nem látott ki alóla. Lassan, nehézkesen, lépésről lépésre fúrta magát előre a hótakaróban, míg végül kimerülten elaludt. Tüskéi között a hópelyhek utat találtak, és eleinte elolvadtak rajta, de ahogy egyre többen és többen hullottak a kis sünre, egyre többen és többen maradtak meg rajta. A süni légzése lassult, egyre lassult.

A hó ropogása ébresztette fel. Maga mellett hatalmas, fekete valamit látott, egyre homályosuló szemei előtt piros kabát lebbent.

- Nocsak! Hát te meg hogy kerültél ide? – emelte fel a Télapó a kis sünit. – Gyere kiskomám, megmelegítelek, aztán hazaviszlek a családodhoz!
Kabátjába dugta a jéggé dermedt kis állatkát, és hazavitte. Télanyó azonnal gondoskodón melengetni kezdte a kis sünit, aki hamarosan kinyitotta gombszemecskéit. Prüszkölt kettőt, orrát csiklandozták az új illatok.

- Jó reggelt – mosolygott rá Télanyó, majd egy tányérkában meleg mézes tejet tett elé. A süni kilefetyelte, majd jóízűen elropogtatta azt a kevés bogárcsemegét is, amit vendéglátója mellékelt a gyógyital mellé.
- Köszönöm szépen – mondta teli pocakkal.
- Majdnem rosszul jártál, süni. Hogy kerültél te a hóba?
- Elcsavarogtam otthonról – pityeredett el a sün. – Anyukám betakargatott minket, ők is elaludtak, én pedig kiosontam a házból, hogy láthassam a havat.
- Láttad – állapította meg a Télapó. – Most viszont ideje hazamenni! Hol laksz?
- Nem tudom – nézett rá szomorúan a kicsi állat. – Csak azt tudom, hogy egy nagy tölgyfa áll a házunk fölött.
- Akkor azt hiszem, én tudom – kacagott fel a Télapó. – Gyere, hazaviszlek! – majd újra a kabátjába dugta a kis sünt. Hatalmas lépteivel alig fél óra alatt ott is volt a süniház mellett. Gondosan letette kis védencét, majd búcsút intett neki. A süni vidáman integetett, amíg a hóesésben el nem tűnt szemei elől a piros kabát. Ekkor megfordult, és betotyogott a házba. Befészkelte magát testvérei mellé, és fel sem ébredt, amíg el nem jött a rigófüttyös tavasz.


  A hóember [Adventi mesék 1.]

Egy reggel Kati és Laci arra ébredt, hogy az égből hatalmas pelyhek szállingóznak alá. Habfehér hópihék járták táncukat, és a földön egyre csak vastagodott a pihepuha hótakaró. A gyerekek csak bámulták az ablakból a sűrű hóesést, mígnem Anyu reggelizni hívta őket.

Az asztal mellett lázasan tervezgettek. Nehezen egyeztek meg abban, hogy mit is tegyenek ezen a szép fehér vasárnapon, mert Kati szánkózni szeretett volna, Laci pedig hóembert építeni. Apu állt elő a mentőötlettel szendvicsét vajazva: szánkózzanak ki az erdőre, és ott építsenek egy igazi, hatalmas hóembert. Akkorát, amekkorát még nem látott a világ.

A gyerekek izgatottan várták az indulást, a kakaó is gyorsabban fogyott a bögréből és a kifli is hamarabb tűnt el a tányérról, mint máskor. Anyu vastag pulóvert adott rájuk, nyakukat sállal tekerte körbe, lábukra hótaposót parancsolt, és amikor a két gyerek a sapkák-kabátok alól csillogó szemmel, útra készen állt, még utoljára a kesztyűjüket is megigazgatta. Apu a készülődés jegyében a garázsból zsákba szedett egy lyukas fazekat, néhány szem szenet és egy nagy sárgarépát.
- Vigyázzatok magatokra! – szólt utánuk Anyu az ajtóból integetve. A gyerekek visszafordultak az Apu-vonta szánkón ülve, és vidáman emelték kezeiket köszönésre.

Az erdő felé menet a hófehér tájat figyelték. A sűrűn hulló pelyhek arcukhoz érve olvadozni kezdtek, és a testvérek nyelvükkel próbálták elkapni a szálló pihéket. A játékot az első fák feltünedezésekor megunták. Kati lenyúlt a szánkó mellé, és egy kis havat lapátolt fel kezeivel. Jó alaposan összegyúrta, majd megcélozta Apu hátát. A hógolyó nagyot csattant a szürke kabáton. Apu felhorkant: - No megállj csak!

Ledobta a szánkó kötelét, lehajolt, hogy illő módon torolja meg a támadást, de addigra a két gyerek keze szorgalmas munkájával sűrű hógolyózápor alá vette, így gyorsan menedéket kellett keresnie egy vastag fa mögött. A gyerekek leugrottak a szánkóról, és gyorsan nekiláttak egy palánkot építeni. Apu sem késlekedett, hamarosan mindőjük előtt hóból összegyúrt-gyömöszölt védfal emelkedett, amely mögül biztonságosan lehetett útjukra ereszteni a hatalmas fehér gömböcöket.
Laci unta meg leghamarabb. Eszébe jutott, miért is jöttek valójában. Beletúrt zsebébe, és az ott talált papírzsepkendőt egy földön heverő gallyacskára kötötte, majd a hevenyészett zászlót kidugta a hó-mellvéd mögül. A megadást látva Apu abbahagyta a hógolyó-támadást.

- Építsünk hóembert! - kiáltott Laci a palánkjuk mögül. Kati kontrázott:

- Tényleg! Szerintem is építsünk hóembert!


A térdig érő hóban a gyerekek nekiláttak. Laci görgette a hasának való gömböt, Kati a fejét kezdte gyúrni. Hamarosan akkorák lettek a hógömbök, hogy Apu alig tudta feltenni a hóember fejét a helyére.
A gyerekek a széndarabkákból szemet és szájat varázsoltak hóemberüknek, majd Apu először Katit emelte fel, aki helyére illesztette a répát, ilyképpen hidegtől pirosló orrot adva a téli teremtménynek, majd pedig Lacit vette a nyakába, aki fazékkalapot tett a hóember fejére.

- Még nem az igazi – nézte Kati, majd benyúlt zsebébe, ahol egy szív formájú követ őrzött. Nemrég találta, amikor Lacival az udvaron játszottak, és a labda begurult egy bokor alá. Kati utána mászott, és a bokor alján, eldugva a világ szeme elől egy hatalmas kavicsot talált, ami egészen olyan volt, mint egy szív. Kati akkor a kabátja zsebébe dugta azt, és most, hogy a hóember majdnem kész volt, eszébe jutott. Odalépett teremtményükhöz, a mellkasán ujjaival egy lyukat vájt, beletette a szívet, majd gondosan visszatapasztotta a kiszedett havat.


- Kész! – kiáltott fel, és hátrébb lépett, hogy megszemlélje művüket. A hóember büszkén feszített a téli erdőszélen, piros orra, csillogó fekete szemei és piros kalapja kirítt a fehér tájból, hófehér kabátja fekete széngombjain a hulló hó pelyhecskéi lassan vékony fehér cukormázat képeztek.

- Ideje hazamenni – nézett végig Apu a kipirult arcocskákon. – Anyu már biztosan megfőzte az ebédet! És ha jól sejtem, palacsintát is sütött. Holnap kijövünk és játszunk a hóemberrel.

- Hókirályosat! – mondta Kati.

- Rendben, hókirályosat – hagyta rá Apu.

A gyerekeknek nem kellett többet mondani, már pattantak is a szánkóra. Apu felvette a hólepte kötelet, és megindultak visszafelé. Apu jól gondolta: a házba lépve az almás-fahéjas palacsinta illata fogadta őket. Hóáztatta ruhájuktól megszabadulva, pólóban – mackónaciban ülve az asztalnál tervezgették, mi mindent fognak holnap a hóemberrel játszani.

Elmúlt a nap, estére a hóesés is alább hagyott, és a felhők szépen lassan kezdtek eloszlani az égen. Mire a Nap lenyugodott, már egyetlen felhő sem takarta a csillagos eget. Felkelt a Hold, és ezüst sugarával végigsimított a hóember arcán. Ahogy a fény elérte hókabátját, valahol a mélyén megdobbant valami. Először egyszer, majd még egyszer, majd pedig szépen óvatosan egy ritmust felvéve vált ütemessé a dobogás. A hóember felébredt. Fellebbentette hópalástját, kinyújtóztatta hó-végtagjait, pislogott kettőt szén-szemével, és körülnézett. Körülötte a téli erdő élte éjszakáját: őzek keresgéltek a hirtelen leesett hó alatt legelni való füvet, vaddisznók túrtak egy kis makk után, egyre közelebb merészkedve a mozdulatlan ismeretlen felé.

Az állatok megtorpantak, amikor látták, hogy a hóember megmozdul. A cinke, amelyik addig a kalapján ücsörgött, felröppent. A cinkére vadászó vadmacska felpúpozta hátát, ráfújt és elszaladt.
- Sziasztok – mosolygott szénszájával a hóember.
- Szia! – jött közelebb egy őz. – Hát te ki vagy?
- Nem igazán tudom – nézett végig magán a hóember. – De azt hiszem, nem kell félnetek tőlem.
- Én már láttam ilyet, mint te – mondta egy róka. – Te egy hóember vagy. De te beszélsz! A többi hóember nem beszél. És nem is mozog. És a szívedet is hallom. A többi hóembernek nem szokott lenni. Te hogyan lettél ilyen?
- Nem tudom – vont vállat a hóember.
- Üdv az élők között – mosolygott a róka. – Nézz szét a világban, érdemes. Az erdő különösen szép így télen. De ha besétálsz a városba, ott is láthatsz csodákat!

A hóember elindult. Ment-mendegélt, élvezte a csillagfényt, a lépten-nyomon szénszeme elé kerülő új és újabb dolgokat. Megcsodálta a fehér törzsű nyírfát, majd a mellette álló fenyőt is. Megcsodálta a kalapja körül repkedő kíváncsi cinkéket és verebeket, a hófödte tájat, a messze látszó hegyeket, az égről mosolygó csillagokat, a hólábai elé kerülő apró fűszálakat és köveket, élvezte a hozzá simuló őzek barna drótszőrének érintését, és megéledt kőszíve dobogásait. Nem érezte a hideget: hókabátja megvédte a fagytól. Megcsodálta a fák ágairól lelógó jégcsapokat, a lombhullatók reszketeg, kitartó néhány sárga és vörös levélkéjét és az örökzöldek sűrű zöld koronáját.

Lassan elmaradoztak mellőle a fák. Léptei hófödte szántóföldek mellett vitték el, az egyhangú tájat néha törte csak meg egy-egy hó alatt keresgélő nyulacska barna bundája, egy-egy vadászó bagoly árnyéka. A távolban egyszercsak fények tünedeztek fel . A fekete éjszakát kékesre színezték a város fényei. A hóember a csillogó pontocskák felé vette az irányt. Kíváncsi volt, mi ez a szép. Ahogy közelebb ért, úgy bontakoztak ki szénszemei előtt a házak, vörös cseréptetejükön puha fehér takaróval, kéményükből fekete füst szállt fel. A hóember beszívta a város illatát, répaorra kíváncsian mozgott.

A házak között sétálva benézett az ablakokon: gyerekek és felnőttek ültek a szobákban, csillogó szemeiket színes üveggömbökkel díszített fenyőkre függesztették, az ablakokon halk zene szivárgott ki. A hóember lehunyta a szemeit, és elképzelte, hogy ott van a családokkal, együtt nevetnek a tréfákon és egy pillanatra átérezte a városon ülő áhítatot.

Szíve egyszer csak súgott neki valamit: egy ház felé húzta. Besétált az udvarba és az ablakhoz lépett. Ismeretlen ismerősök ültek az asztal körül. A hóember úgy érezte, már találkozott velük valamikor. Az arcokon mosoly ült, az asztalról lassacskán fogytak a sültek és a gyümölcsök. A nagyszülők történeteket meséltek az unokáknak, a kislány és a kisfiú pedig ámulattal hallgatta a régi karácsonyok meséjét. A hóember sokáig nézte a családot. Nézte, ahogy a gyerekek átszaladnak egy másik szobába, ott megcsodálják a fát és kibontják az ajándékaikat. Nézte, ahogy az örömtől feldobottan Anyu meséje is csak nehezen tudja elaltatni őket. Nézte az alvó arcocskákat, majd ő is elálmosodott. Kelet felé tekintett, ahol az égbolt lassan világosba hajlott. Beállt az udvar egy sarkába, közel egy hatalmas bokorhoz, majd elaludt.
Reggel Kati és Laci ámulattal néztek ki az ablakon: a hóember ott állt az udvarukon, egészen amellett a bokor mellett, amely alatt Kati nemrég a szív formájú követ találta. Új barátjukkal a tél végéig még sokszor és sok jót játszottak. A hóember boldog volt.


  Kakaóscsiga-kiáltvány

Ma reggel hajnalban félkómásan, cappuccino-szürcsölés közben szörnyű dolgot ismertem fel. Ma már nem lehet sehova sem nézni úgy, hogy szemünket, fülünket, agyunkat ne bombázza valahonnan egy ilyenolyan "UPDATE" "FOGYIPROGRAM" vagy hasonló emberiség elleni bűntett. Pl. a cappuccino önmagában egy kellemes élmény, de ezt úgy hívták, hogy "Norbi Update", na ettől mindjárt sokszorosába került, de az íze az elég gagyira sikeredett. Szeresse a nép, nekem mindenesetre hullaízűnek tűnt. Mint minden, ami édesítőszerrel készül. Egyszerűen olyan, mint a bomló tetem.

Reggeli szörnyülködésemen - és mert elegem van a sokker reklámokból - felbuzdulva megírtam a Kakaóscsiga-kiáltványt. Miért pont ez a címe? Hát mert csak. A kakaóscsiga a világ legédesebb állata. Na azért. Tehát:


Kakaóscsiga-kiáltvány



  1. Mi, a kakaóscsigában testvérek nem titkoljuk, hogy szeretünk enni. Szánalmasnak és megindítónak találjuk azt a kísérletet, amellyel a Média kívánja minden csatornáján bebizonyítani, hogy az evés az mérhetetlen bűn, és az evéssel csak a poklot tapasztalhatjuk meg a földön.
  2. Mi, a kakaóscsigában testvérek elítéljük mindazon „egészségcentrumokat”, amelyek betarthatatlan és íztelen diétákat, vese- és májgyilkos készítményeket akarnak rásózni arra is, aki nem kéri, tv- és rádióreklámok, plakátok, egyéb audiovizuális terrorcselekmények tömkelegével elárasztva az életteret.
  3. Mi, a kakaóscsigában testvérek kérjük, hogy ne bámuljanak meg és ne mutogassanak ránk ujjal, ha – kulturáltan, de nem a divatnak behódolva kényszeredett és fanyalgó arcberendezéssel – élvezzük a gasztronómia remekeit, legyen az akár csak egy fagylalt, vagy egy szelet csoki. Netán egy kakaóscsiga. Fogadják el, hogy az íz is egy olyan érzékszervvel felfogható környezeti adat, amely valamiféle reakciót vált ki az agyban, és emiatt aztán örülni nem csak egy rózsaszínre meszelt szobának lehet, hanem pl. egy különösen finomra sikeredett sajtos rolónak is.
  4. Mi, a kakaóscsigában testvérek elítélünk minden olyan nyilatkozatot, amely az egészséges és mozgásban gazdag életmód ellen szól, mert tudjuk, hogy az ülőmunka-üzemmódhoz egy mozgó szabadidő-üzemmódnak kell társulnia, lehetőleg életfogytiglan. Ebben a körben mi, a kakaóscsigában testvérek kérjük, hogy ha mégsem tudnánk mozogni, akkor ne fogják ránk a szabadidővel korlátlanul rendelkező fajtársaink, hogy „lusták” vagyunk, mert nem biztos, hogy a lustaság az oka mozgásszegény életmódunknak.
  5. Mi, a kakaóscsigában testvérek mélységesen elítéljük mindazon fitnesstermeket, amelyek „gyors és azonnali” fogyást ígérnek és ezt mindenáron be is tartatják azokkal, akik balga mód hívén nekik, önsanyargató, feleslegesen költekező életmódot folytatnak... két hónapig, mert utána megunják. Mi, a kakaóscsigában testvérek azon a véleményen vagyunk, hogy a gyors fogyás a szervezetet tönkreteszi.
  6. Mi a kakaóscsigában testvérek kérjük, hogy ne nézzenek le minket mindazok, akik a divatnak behódolván negyven kilósak sincsenek (vasággyal együtt), fogadják el, hogy hetven – netán száz – kiló fölött is van élet és önérzet.
  7. Mi, a kakaóscsigában testvérek kérjük a ruházati üzleteket, hogy csinos ruhákból a legnagyobb méret ne a 42-es legyen (még akkor sem, ha a végső válasz a 42), és kérjük a ruházati üzleteket, hogy higgyék el: ezen méret fölött is van kis hazánkban olyan női személy, aki csinos, netán id?nként elegáns szeretne lenni. Mi, a kakaóscsigában testvérek kérjük a „nagyméretű” ruházati üzleteket, hogy a ruhaméret és a pénztárca mérete között ne vélelmezzenek lineáris összefüggést.
  8. Végezetül mi, a kakaóscsigában testvérek felszólítjuk a Divatot, hogy minket se hagyjon ki a szórásból!


  Az 1014. éjszaka meséje - Mese a szőnyegárus két fiáról

Ugye emlékeztek még?



Hol volt, hol nem volt, túl a képzelet határán, Bagdadban, a csillagok városában élt egyszer egy öreg, vénséges vén szőnyegárus. Ennek a szőnyegárusnak volt két átkozott rossz fia. Az egyik Ali, a másik Mohamed. A két fiú soha nem volt egy véleményen, mindig marták egymást. Egyszer azt mondja a szőnyegárus a fiainak:

- Megöregedtem, meghalok, ami pénzem van mind a tiétek, segítsétek a szegényeket.

A fiúk nem akartak apjuk nyomában járni és Bagdad poros sikátorait koptatni, hiszen az a szegényeknek nem termett sok jót, ők pedig bizony nem voltak túl gazdagok. Apjuk halálát követően elindultak hát, ki-ki a saját feje után, hogy megkeressék a világban a helyüket. Ali kelet felé, Mohamed nyugat felé indult. Más-más felé mentek, a pénzt megfelezték, apjuk emlékére magához vett Ali egy öreg órát, Mohamed egy piciny rézszelencét. Nem mentek egyfelé, mert sosem egyeztek. Megbeszélték, 1 év elteltével, ott találkoznak, ahol elváltak, ha nem jön az egyik, tudja a másik, hogy odaveszett.

Eltelt hát egy év, és a két fiú visszatért a jázminkertbe, a találkahelyre. Nem találták a helyüket abban az irányban, amerre elindultak. Ekkor Ali így szólt:

- Nem jól van ez, kedves testvérem! Most én megyek nyugatra, és te mész keletre. Egy év elteltével találkozzunk itt ismét.

Ali elindult hát, mint testvére is, útja úttalan utakon vezetett. Bolyongott céltalanul, míg Mohamed egyenesen a szultán palotája felé indult. Be is lépett a fiú a palotába, gondolta, itt megcsinálhatja a szerencséjét. Balszerencséjére azonban kísértetiesen hasonlított egy tolvajra, aki egy évvel azelőtt járt ott, és a szultán elfogatta, tömlöcbe vetette. Búsan ült a tömlöc zárkájában, mikor az ablak párkányára egy madárka repült. Csicsergett neki, Mohamed nem értette mit mond. Bánatosan elővette apja emlékét, a szelencét és kinyitotta.

Ekkor a szelencéből egy pillangó reppent ki, hímporát Mohamed fejére hintette, a fiú pedig hirtelenjében egyből megértette a madárka beszédét. A kis madár így csicsergett:

- Bátyád bűne száll most a fejedre, de ha rám hallgatsz fiú, a holnap reggel nem az akasztófa alatt, hanem a szultán udvarában talál. Találsz a szelencében egy gyűrűt. Ha azt felveszed, te is madárka leszel, szabadon, rácsok nélkül repkedhetsz. De vigyázz, ha leszáll a csillagfényes bagdadi éj, a varázslat megtörik. Ha nem veszed le a gyűrűt a nap utolsó sugarainak káprázata előtt, örökre madár maradsz.

Úgy is tett a fiú, ahogy a madárka tanácsolta neki, felhúzta az ujjára a gyűrűt. De bizony az esti óra már igen közel volt, és mire Mohamed kireppent volna az ablakon, az éj már le is szállt. A fiú szomorúan ült a szultán udvara legnagyobb jázminbokrának legtetején, és fújta panaszos dalát.

Odaröppent mellé a madárka és így szólt:

- Bátyád, aki szintén elindult hogy megtalálja szerencséjét, most a te bűneidet viseli. Egy gonosz vénasszony békává varázsolta és ledobta egy mély kút legaljára. Ha megmented, ismét boldogan élhettek emberként, ha nem, mire a nap sugarai feljönnek, mindketten szörnyű halált haltok.


A fiú, amint ezt hallotta, rögtön szárnyra kapott, és elrepült a kúthoz, ahova a madárka szava irányította. Látta ott lenn testvérét, és így szólt:

- Hogy tudnálak onnan felhozni, bátyám?

A békává vált Ali így felelt neki:

- Repülj el a Varázslat Erdejébe, hozd el onnan a holdsugár-létrát, majd azon kimászom. De előbb keresd meg apánk óráját, vidd magaddal. Majd mutatja az utat.

Beröppent a banya házába, az asztalról leemelte az órát és bizony az óra arra húzta, amerre mennie kellett. El is érkezett az erdőbe. Nagyon fáradt volt, hát leszállt egy ágra. Egyszer csak a fa alatt egy nyuszikát vesz észre.

- Kicsi nyuszi, mondd meg nekem, hol találom a csodálatos holdsugárlétrát? - kérdezte.

- Nem tudom, felelte a nyuszi, de itt lakik Örvös a medve a szomszédban, kérdezd tőle!


Elrepült hát a medve barlangjához, és így csicsergett:

- Drága medve! Kérlek segíts nekem, hogy megmenthessem testvérem életét! Szükségem lenne a sugárlétrára, de nem tudom hol keressem.

- Szállj csak a vállamra kis madár - szólt a medve - elviszlek a létrához és utána testvéredhez is.

A medve el is indult, és nemsokára odaértek az Ezer Sziget Tavához, ahol - a tó közepén a legnagyobb szigeten - ott világított a holdsugár-létra. A kismadár odaröppent, és mert a sugár könnyű, csőrében elhozta onnan. Visszaszállt a medve vállára, így indultak tovább. De jaj! Hajnalodott már! Gondolta a kismadár, hamarabb odaérne repülve, megköszönte a segítséget a medvének, és elröppent. Az óra ismét mutatta az utat. Még nem piroslott az ég alja, már ott is volt a kútnál. Gyorsan leeresztette a létrát, és a béka felmászott rajta. A kismadár csőrét hozzáérintette a béka hátához, és abban a pillanatban ismét Ali és Mohamed lettek.

Attól kezdve, pénzük nem volt, de jó testvérként szerették egymást. Folytatták apjuk mesterségét és hamarosan megházasodtak. Alinak két fia, Mohamednek két lánya született, mindketten rendes, tisztes családapák lettek, akik soha többé egy rossz szót sem szóltak testvérükre. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

  Zelemér újra

Egy csepp eső egy fűszálon. Egy csepp csak. A napfény mégis éri, és ő megtöri a napfényt. Szivárvány kél belőle, színek kavalkádja borítja be a felszínét: az apró csíkok kergetőznek, kerülgetik egymást, incselkednek, táncolnak. Egy apró csepp csak.

A csíkok alatt áttűnik a fűszál zöldje. Szikrázó ezüstzöld, sosemlátott árnyalat, amit a kis vízcsepp varázsol a szürkés levélre, felerősítve, megmutatva annak lelkét. Egy apró csepp csak. A napfény hamar felszárítja. De előbb megtörik rajta.

  Szent Iván éj Zeleméren

A gyülekező nép fölött glóriaként ragyogott az egyetlen világos folt. A földre esőfelhők vetítették árnyaikat, fényben csak a kis domb úszott. A templomrom méltósággal emelkedett ki a tájból, lábánál kis hangyák: múlt szokását feleleveníteni készülő emberek nyüzsögtek. Koszorúkat fontak, almát szeleteltek, a négyszögű tüzet készítették elő a Napkerék négy sarkában. Ismerkedtek, beszélgettek.

Százan lehettünk talán, de a templomrom elfedte ezt: nem volt zsúfoltság, nem volt tömeg. Várakozás volt a levegőben. Zenészek és énekesek színesítették Szent Iván napjának utolsó perceit.

Lassan megkezdődött. A domb tövénél regősök gyülekeztek, a Csodafiú-szarvas hangjai csendültek fel. "Haj, regö-rejtem, haj, regö-rejtem" - a tömeg együtt dúdolta a refrént a sámánnal és a regősökkel.

A zenészek vezetésével megindultunk a domb körül. Négy sarkában megállván apró szertartások keretében fáklyákat gyújtottunk, majd visszatértünk a templomromhoz. Ott hamarosan a sámán vette át az irányítást. Lelke a dobjára pattant, és átment egy másik világba, a Tűz világába, a lelkek világába, hogy onnan cserébe maga helyett egy mesélőt küldjön vissza. Egy mesélőt, aki a tűz szikrázó lobogása alatt a fiatalságról, a bátorságról és a kitartásról mondott szép mesét. Visszarepültünk az időbe, a tér kitágult körülöttünk, egymás mellett, gyerekként, szentiváni koszorúval a fejünkön, tátott szájjal hallgattuk a sámánt. A mese végeztével dobja segítségével újra helyet cseréltek, visszatért a lelke, a tűzkereket már ő gyújtotta meg, ő engedte le a dombtetőről, a kis templom ajtajából.

A Himnusz és a Székely himnusz hangjai zárták a kis szertartást. Milyen volt? EGY volt. Egység a szívekben, a gondolatokban. Egyként ünnepeltük a megújuló és lassan elhaló Nap örök körforgását. Egyként felejtettük el, hogy egyesek vagyunk...

  Dudaszó

A pogány templom csendjét a pogány kort idéző zene töri meg. Fiatalok tűnnek fel a domb oldalán, egyikük kezében duda, másikuk kezében gitár, egy harmadik kezében dobverők. A hang a dudából jön.

Lehunyom a szemem, eltöltenek a soha át nem élt emlékek. Bőröm alá furakodnak a hangok, részemmé válnak. Parányi múlt a jelenben, cseppnyi történelem. A látvány, a hangok, és az őket kísérő szellem. A régi egy órára mává válik, a csoda egy órára megtörténik, visszarepülünk abba a korba, amikor az ember még ember volt, a hang még hang, az érzelmek őszinték, a fény tiszta és nekünk ragyogott. Én lettem a pap, én lettem az imádkozó tömeg, én lettem az ima hangja. Része a Nagy Egésznek, eleme az Örökkének.


Zelemér, Dickmann Roland-VAN Zenekar
 
 
Tájékozódási pont (06.10 : 14:39) (Csak úgy :: agydöcc)
Oldal: [1] 2 3 ... 102 103 104


  Hírkategóriák
 
Traktor
Es?nap
Kistaki
Snap
Izmos ego
Életkép
Showtime
Seprés
Játék
Fó-rum
Do you
Körző
Életkép
 Főmenü
 
· Linkek
· Fórum
· Tagok
 Üdvözlet
 

Felhasználónév:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

[ Regisztráció ]
[ Elfelejtett jelszó? ]

 Archívum bigyó
 
<< 2017 március >>
HKSzeCsPSzoV
 
30  
Teljes év mutatása
 Keresés Csepp a tengerben
 

 Hírösszefoglaló
 
 Chatbox
 
Üzenetek küldéséhez regisztrált tagnak kell lenned. Jelentkezz be, vagy regisztrálj!


...: maKACS :...
01.07 : 23:56

Köszi!
...: catyst :...
01.07 : 19:49

sok-sok boldog névnapot
...: csillagtenger :...
09.27 : 20:50

Hallalihó!
...: catyst :...
03.04 : 11:02

csak hogy ide is írjak valamit
...: Morti :...
08.05 : 08:01

Köszönjük a szurkolást, Potyi rendbejönni látszik

 Online
 
Vendégek: 2
Tagok: 0
Ezen a lapon: 1
Tagok: 231, legújabb: Aloonthar
  Top



Minden védjegy © a tulajdonosaiké.
©e107.org 2002-2008 :: ©maKACS 2004-2010

Adatbázis lekérdezés: 136.