.:: Csepp a tengerben :: agydöccenések ::
 
::.
  Sünmese [Adventi mesék 2.]

Hol volt, hol nem volt, valahol a Kerekerdő mélyén élt egy sünpár. Egy tavasszal a kis kuckó hangos sünszuszogással telt meg: négy süngyerek érkezett szüleik nagy boldogságára. Ettől kezdve vidáman éltek, sünpapa szorgalmasan hordta haza kis családjának az ízesebbnél finomabb, ropogós bogarakat és a puha kukacokat, sünmama pedig csodás süniebédeket készített ezekből. A süngyerekek cseperedtek, nőttek. Büszke szüleik szeme előtt végigjátszották a nyarat, kuckójuk előtt kergetőztek, bújócskáztak, fogócskáztak. A nyár zöldjében a tavasz szülöttei szép lassan kamaszkorba léptek.

Egy szép reggelen a bőséges szúnyogreggeli után sünmama így szólt a süngyerekekhez:

- Elmúlt a nyár, láttam reggel, hogy lehullott az első falevél. Ideje a téli álomra készülni, sünikéim!
- Téli álomra? – álmélkodtak a süngyerekek. – Az mi?
- Tudjátok – magyarázta sünmama –, amikor kinn az erdőben nekünk való élelem már nincs, akkor behúzódunk a vackunkba, mély álomba szenderülünk, és így is maradunk, amíg csak nem érkezik a rigófüttyös tavasz, és elő nem bújnak ezzel a bogarak is.
- Hogyan készülünk a téli álomra? – kérdezte a legkisebb süngyerek.
- Kidíszítjük a kuckónkat puha falevelekkel és feltöltjük az éléskamrát – válaszolta sünpapa.
- Milyen a tél? – folytatta a kis sün a kíváncsiskodást.
- Brrr! Nagyon hideg – borzongott össze a sünpapa. – Olyan hideg, hogy még a bogarak is elbújnak. Mi is biztosan megfagynánk, ha kimerészkednénk a hóra.
- Mi az a hó?
- Az olyan ... az olyan ... – kezdte sünpapa, de nem igazán tudta, hogyan folytassa, elvégre ő sem látott még sűrűn havat. – Az olyan hideg és fehér! – vágta ki végül magát a szorult helyzetéből. A kis sün nem hagyta annyiban a dolgot.
- Honnan tudod, milyen a hó? – kérdezte a süncsemete.
- Egyszer, nagyon régen, amikor még én is ilyen kis sün voltam, mint te, a hó korábban jött, mint ahogy fel tudtunk volna készülni a téli álomra. Borzalmas volt! – emlékezett vissza a sünpapa. – Hatalmas pelyhekben hullott, belepte a világot, eltakart mindent, de mindent. Nehéz volt benne járni is. De nagyon puha volt – mosolyodott el egy pillanatra, valahova a messzeségbe tekintve, sugárzó arccal visszatérve a gyerekkori emlékhez. – Henteregtünk benne a testvéreimmel , egészen nagy hógolyókat gyúrtunk, hatalmas hócsatákat játszottunk!

Sünpapa messzeségbe révedő szeme ekkor sünmama arcára tévedt, és gyorsan be is fejezte az emlékezést.
- No de ezután jött a nemulass! Nem tudtunk felkészülni a téli álomra és egész télen éheztünk. Ráadásul még jól meg is fáztunk! – szólt szigorúan, összevont szemöldökkel.
- Megvárhatom a havat? – kérdezte reménykedve a süncsemete. Érdekelték az újdonságok, nagyon-nagyon kíváncsi kicsi sün volt.
- Isten ments! – rémüldözött az anyja. – Rendes sün már alszik, amikor az első hó leesik.
- Még a nagyapám mesélte, akinek a nagyapja a hegyekből jött, hogy ott mindig van hó. De ott nem is él sok sün! Az a kevés is csak különcségből – tette hozzá rosszallóan sünpapa.

A kis süni elszontyolodott, de soha többet nem hozta elő a tél-témát a beszélgetések során.

Az ősz hamar eltelt. A négy süncsemete hatalmasakat játszott a vastagodó avarban, labdáztak a potyogó makkokkal, megrágcsálták az olykor-olykor eléjük kerülő, érett, fáról hullott gyümölcsöket. Sünmama és sünpapa eközben szorgosan töltötte az éléskamrát és díszítette a sünfészket.

Egy novemberi napon, amikor már alig rezgett néhány levél a fák reszkető ágain, sünmama a vacsora után így szólt a gyerekekhez:
- Most pedig hosszú alvás következik! Nézzétek, így lesz a legkényelmesebb – azzal összegömbölyödött, orrocskáját bedugta mellső mancsai közé, szeme sarkából pedig figyelte, hogy a gyerekek követik-e minden mozdulatát. – Most próbáljátok meg ti is!

A kis sünök eleinte ügyetlenek voltak, hol a mellső tappancsuk maradt szabadon, hol a farkincájuk lógott ki a süngombócból, de néhány nap alatt végül mindannyian megtanulták, hogyan húzzák össze magukat tüskés gombolyaggá. Sünmama elégedetten pillantott végig rajtuk.

- Gyertek, a pihepuha fészeksarok már vár rátok – terelgette a kuckó egyik alaposan kibélelt zugába a négy kis tüskést. Azok engedelmesen, egymás után, libasorban mentek szépen. A legkisebb vonakodott egy kicsit, de anyja szelíd szigora rajta is győzedelmeskedett, és végül négy egyforma kis tüskeböki szuszogott a levélágyikóban. Sünpapa gondosan eligazgatta rajtuk a takarót, majd bereteszelte a kis kuckót és sünmamával együtt ő is nyugovóra tért.

A legkisebb süni azonban csak mímelte az alvást. Amint észrevette, hogy anyja, apja elalszik, óvatosan, hogy családját még véletlenül se ébressze fel, kisomfordált a süniházból. Odakinn már nagyon hideg volt. A kis sün meghempergett az avarban, és így kabátba bújva elindult sétálni. Apró gombszemével az erdőt fürkészte, csodálta az ősz színeit, ámuldozott az arany ragyogáson. Nem vette észre, hogy már nagyon messzire távolodott ezalatt a sünfészektől.

Egyszercsak hatalmas szél kerekedett. Felkapta az avart, megtáncoltatta, a kis süni pedig semmit nem látott: teljesen elveszítette az utat, amerről jött. Kétségbeesetten próbálta az erdőben megtalálni azokat a fákat, amelyek mellett eljött, de egyik nyárfa pont olyan, mint a másik, egyik tölgy pont olyan, mint a másik, a kis süni nem tudta őket megkülönböztetni egymástól. Végzetesen eltévedt. Felnézett az égre, ahol egyre mélyebbre szállt a Nap. Fázott: avarkabátja már nem védte meg a lassan közelítő december hidegétől. Bebújt egy bokor alá, elvackolta magát a levelek között, így egy kicsit átmelegedve elaludt.

Másnap arra ébredt, hogy levelekből összetúrt házikója eltűnt. Újra metsző szél érte örökmozgó orrocskáját, talpa fázott a hideg földön. Kereste a hazafelé vezető utat, bolyongott az erdőben. A szürke égbolt alatt egyre egyformábbak, egyre szürkébbek lettek a fák is. A kis sün kétségbeesésében elsírta magát. Ahogy pityergett, érezte ám, hogy valami puha ért az orrocskájához. Felnézett könnyei mögül, és egy kis csodát látott: egy ezerféleképpen ragyogó, meseszép, ezüst-fehér hópehely ült nóziján. Prüszkölt egyet: a hópehely csiklandozta kényes orrát. Ahogy szétnézett, látta, hogy a földet vékony rétegben elkezdik belepni ezek a puha, fehér pelyhek.
- Te lennél a hó? – kérdezte egy szállingózó pehelytől. Az nem felelt, csak táncolt, ahogy a szél hátára kapta és vitte. A süni sokáig nézett utána, majd beletrappolt a frissen hulló hóba. Élvezte puhaságát, azt, ahogy ropog a lábacskái alatt. Hógolyót gyúrt és birkózott vele egyet. Tetszett neki az ismeretlen fehérség.
- Bárcsak itt lennének a testvéreim is! – sóhajtott fel szomorúan. Ekkor újra rátört az egyedüllét érzése. Már a hónak sem tudott örülni. Újra megpróbált hazatalálni. A hó csak vastagodott körülötte, hamarosan már nem látott ki alóla. Lassan, nehézkesen, lépésről lépésre fúrta magát előre a hótakaróban, míg végül kimerülten elaludt. Tüskéi között a hópelyhek utat találtak, és eleinte elolvadtak rajta, de ahogy egyre többen és többen hullottak a kis sünre, egyre többen és többen maradtak meg rajta. A süni légzése lassult, egyre lassult.

A hó ropogása ébresztette fel. Maga mellett hatalmas, fekete valamit látott, egyre homályosuló szemei előtt piros kabát lebbent.

- Nocsak! Hát te meg hogy kerültél ide? – emelte fel a Télapó a kis sünit. – Gyere kiskomám, megmelegítelek, aztán hazaviszlek a családodhoz!
Kabátjába dugta a jéggé dermedt kis állatkát, és hazavitte. Télanyó azonnal gondoskodón melengetni kezdte a kis sünit, aki hamarosan kinyitotta gombszemecskéit. Prüszkölt kettőt, orrát csiklandozták az új illatok.

- Jó reggelt – mosolygott rá Télanyó, majd egy tányérkában meleg mézes tejet tett elé. A süni kilefetyelte, majd jóízűen elropogtatta azt a kevés bogárcsemegét is, amit vendéglátója mellékelt a gyógyital mellé.
- Köszönöm szépen – mondta teli pocakkal.
- Majdnem rosszul jártál, süni. Hogy kerültél te a hóba?
- Elcsavarogtam otthonról – pityeredett el a sün. – Anyukám betakargatott minket, ők is elaludtak, én pedig kiosontam a házból, hogy láthassam a havat.
- Láttad – állapította meg a Télapó. – Most viszont ideje hazamenni! Hol laksz?
- Nem tudom – nézett rá szomorúan a kicsi állat. – Csak azt tudom, hogy egy nagy tölgyfa áll a házunk fölött.
- Akkor azt hiszem, én tudom – kacagott fel a Télapó. – Gyere, hazaviszlek! – majd újra a kabátjába dugta a kis sünt. Hatalmas lépteivel alig fél óra alatt ott is volt a süniház mellett. Gondosan letette kis védencét, majd búcsút intett neki. A süni vidáman integetett, amíg a hóesésben el nem tűnt szemei elől a piros kabát. Ekkor megfordult, és betotyogott a házba. Befészkelte magát testvérei mellé, és fel sem ébredt, amíg el nem jött a rigófüttyös tavasz.



Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz
 Főmenü
 
· Linkek
· Fórum
· Tagok
 Üdvözlet
 

Felhasználónév:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

 Archívum bigyó
 
<< 2017 június >>
HKSzeCsPSzoV
 
28  
Teljes év mutatása
 Keresés Csepp a tengerben
 

 Hírösszefoglaló
 
 Chatbox
 
...: maKACS :...
01.07 : 23:56

Köszi!
...: catyst :...
01.07 : 19:49

sok-sok boldog névnapot
...: csillagtenger :...
09.27 : 20:50

Hallalihó!
...: catyst :...
03.04 : 11:02

csak hogy ide is írjak valamit
...: Morti :...
08.05 : 08:01

Köszönjük a szurkolást, Potyi rendbejönni látszik

 Online
 
Vendégek: 3
Tagok: 0
Ezen a lapon: 1
Tagok: 231, legújabb: Aloonthar
  Top



Minden védjegy © a tulajdonosaiké.
©e107.org 2002-2008 :: ©maKACS 2004-2010

Adatbázis lekérdezés: 68.