.:: Csepp a tengerben :: agydöccenések ::
 
::.
  A hóember [Adventi mesék 1.]

Egy reggel Kati és Laci arra ébredt, hogy az égből hatalmas pelyhek szállingóznak alá. Habfehér hópihék járták táncukat, és a földön egyre csak vastagodott a pihepuha hótakaró. A gyerekek csak bámulták az ablakból a sűrű hóesést, mígnem Anyu reggelizni hívta őket.

Az asztal mellett lázasan tervezgettek. Nehezen egyeztek meg abban, hogy mit is tegyenek ezen a szép fehér vasárnapon, mert Kati szánkózni szeretett volna, Laci pedig hóembert építeni. Apu állt elő a mentőötlettel szendvicsét vajazva: szánkózzanak ki az erdőre, és ott építsenek egy igazi, hatalmas hóembert. Akkorát, amekkorát még nem látott a világ.

A gyerekek izgatottan várták az indulást, a kakaó is gyorsabban fogyott a bögréből és a kifli is hamarabb tűnt el a tányérról, mint máskor. Anyu vastag pulóvert adott rájuk, nyakukat sállal tekerte körbe, lábukra hótaposót parancsolt, és amikor a két gyerek a sapkák-kabátok alól csillogó szemmel, útra készen állt, még utoljára a kesztyűjüket is megigazgatta. Apu a készülődés jegyében a garázsból zsákba szedett egy lyukas fazekat, néhány szem szenet és egy nagy sárgarépát.
- Vigyázzatok magatokra! – szólt utánuk Anyu az ajtóból integetve. A gyerekek visszafordultak az Apu-vonta szánkón ülve, és vidáman emelték kezeiket köszönésre.

Az erdő felé menet a hófehér tájat figyelték. A sűrűn hulló pelyhek arcukhoz érve olvadozni kezdtek, és a testvérek nyelvükkel próbálták elkapni a szálló pihéket. A játékot az első fák feltünedezésekor megunták. Kati lenyúlt a szánkó mellé, és egy kis havat lapátolt fel kezeivel. Jó alaposan összegyúrta, majd megcélozta Apu hátát. A hógolyó nagyot csattant a szürke kabáton. Apu felhorkant: - No megállj csak!

Ledobta a szánkó kötelét, lehajolt, hogy illő módon torolja meg a támadást, de addigra a két gyerek keze szorgalmas munkájával sűrű hógolyózápor alá vette, így gyorsan menedéket kellett keresnie egy vastag fa mögött. A gyerekek leugrottak a szánkóról, és gyorsan nekiláttak egy palánkot építeni. Apu sem késlekedett, hamarosan mindőjük előtt hóból összegyúrt-gyömöszölt védfal emelkedett, amely mögül biztonságosan lehetett útjukra ereszteni a hatalmas fehér gömböcöket.
Laci unta meg leghamarabb. Eszébe jutott, miért is jöttek valójában. Beletúrt zsebébe, és az ott talált papírzsepkendőt egy földön heverő gallyacskára kötötte, majd a hevenyészett zászlót kidugta a hó-mellvéd mögül. A megadást látva Apu abbahagyta a hógolyó-támadást.

- Építsünk hóembert! - kiáltott Laci a palánkjuk mögül. Kati kontrázott:

- Tényleg! Szerintem is építsünk hóembert!


A térdig érő hóban a gyerekek nekiláttak. Laci görgette a hasának való gömböt, Kati a fejét kezdte gyúrni. Hamarosan akkorák lettek a hógömbök, hogy Apu alig tudta feltenni a hóember fejét a helyére.
A gyerekek a széndarabkákból szemet és szájat varázsoltak hóemberüknek, majd Apu először Katit emelte fel, aki helyére illesztette a répát, ilyképpen hidegtől pirosló orrot adva a téli teremtménynek, majd pedig Lacit vette a nyakába, aki fazékkalapot tett a hóember fejére.

- Még nem az igazi – nézte Kati, majd benyúlt zsebébe, ahol egy szív formájú követ őrzött. Nemrég találta, amikor Lacival az udvaron játszottak, és a labda begurult egy bokor alá. Kati utána mászott, és a bokor alján, eldugva a világ szeme elől egy hatalmas kavicsot talált, ami egészen olyan volt, mint egy szív. Kati akkor a kabátja zsebébe dugta azt, és most, hogy a hóember majdnem kész volt, eszébe jutott. Odalépett teremtményükhöz, a mellkasán ujjaival egy lyukat vájt, beletette a szívet, majd gondosan visszatapasztotta a kiszedett havat.


- Kész! – kiáltott fel, és hátrébb lépett, hogy megszemlélje művüket. A hóember büszkén feszített a téli erdőszélen, piros orra, csillogó fekete szemei és piros kalapja kirítt a fehér tájból, hófehér kabátja fekete széngombjain a hulló hó pelyhecskéi lassan vékony fehér cukormázat képeztek.

- Ideje hazamenni – nézett végig Apu a kipirult arcocskákon. – Anyu már biztosan megfőzte az ebédet! És ha jól sejtem, palacsintát is sütött. Holnap kijövünk és játszunk a hóemberrel.

- Hókirályosat! – mondta Kati.

- Rendben, hókirályosat – hagyta rá Apu.

A gyerekeknek nem kellett többet mondani, már pattantak is a szánkóra. Apu felvette a hólepte kötelet, és megindultak visszafelé. Apu jól gondolta: a házba lépve az almás-fahéjas palacsinta illata fogadta őket. Hóáztatta ruhájuktól megszabadulva, pólóban – mackónaciban ülve az asztalnál tervezgették, mi mindent fognak holnap a hóemberrel játszani.

Elmúlt a nap, estére a hóesés is alább hagyott, és a felhők szépen lassan kezdtek eloszlani az égen. Mire a Nap lenyugodott, már egyetlen felhő sem takarta a csillagos eget. Felkelt a Hold, és ezüst sugarával végigsimított a hóember arcán. Ahogy a fény elérte hókabátját, valahol a mélyén megdobbant valami. Először egyszer, majd még egyszer, majd pedig szépen óvatosan egy ritmust felvéve vált ütemessé a dobogás. A hóember felébredt. Fellebbentette hópalástját, kinyújtóztatta hó-végtagjait, pislogott kettőt szén-szemével, és körülnézett. Körülötte a téli erdő élte éjszakáját: őzek keresgéltek a hirtelen leesett hó alatt legelni való füvet, vaddisznók túrtak egy kis makk után, egyre közelebb merészkedve a mozdulatlan ismeretlen felé.

Az állatok megtorpantak, amikor látták, hogy a hóember megmozdul. A cinke, amelyik addig a kalapján ücsörgött, felröppent. A cinkére vadászó vadmacska felpúpozta hátát, ráfújt és elszaladt.
- Sziasztok – mosolygott szénszájával a hóember.
- Szia! – jött közelebb egy őz. – Hát te ki vagy?
- Nem igazán tudom – nézett végig magán a hóember. – De azt hiszem, nem kell félnetek tőlem.
- Én már láttam ilyet, mint te – mondta egy róka. – Te egy hóember vagy. De te beszélsz! A többi hóember nem beszél. És nem is mozog. És a szívedet is hallom. A többi hóembernek nem szokott lenni. Te hogyan lettél ilyen?
- Nem tudom – vont vállat a hóember.
- Üdv az élők között – mosolygott a róka. – Nézz szét a világban, érdemes. Az erdő különösen szép így télen. De ha besétálsz a városba, ott is láthatsz csodákat!

A hóember elindult. Ment-mendegélt, élvezte a csillagfényt, a lépten-nyomon szénszeme elé kerülő új és újabb dolgokat. Megcsodálta a fehér törzsű nyírfát, majd a mellette álló fenyőt is. Megcsodálta a kalapja körül repkedő kíváncsi cinkéket és verebeket, a hófödte tájat, a messze látszó hegyeket, az égről mosolygó csillagokat, a hólábai elé kerülő apró fűszálakat és köveket, élvezte a hozzá simuló őzek barna drótszőrének érintését, és megéledt kőszíve dobogásait. Nem érezte a hideget: hókabátja megvédte a fagytól. Megcsodálta a fák ágairól lelógó jégcsapokat, a lombhullatók reszketeg, kitartó néhány sárga és vörös levélkéjét és az örökzöldek sűrű zöld koronáját.

Lassan elmaradoztak mellőle a fák. Léptei hófödte szántóföldek mellett vitték el, az egyhangú tájat néha törte csak meg egy-egy hó alatt keresgélő nyulacska barna bundája, egy-egy vadászó bagoly árnyéka. A távolban egyszercsak fények tünedeztek fel . A fekete éjszakát kékesre színezték a város fényei. A hóember a csillogó pontocskák felé vette az irányt. Kíváncsi volt, mi ez a szép. Ahogy közelebb ért, úgy bontakoztak ki szénszemei előtt a házak, vörös cseréptetejükön puha fehér takaróval, kéményükből fekete füst szállt fel. A hóember beszívta a város illatát, répaorra kíváncsian mozgott.

A házak között sétálva benézett az ablakokon: gyerekek és felnőttek ültek a szobákban, csillogó szemeiket színes üveggömbökkel díszített fenyőkre függesztették, az ablakokon halk zene szivárgott ki. A hóember lehunyta a szemeit, és elképzelte, hogy ott van a családokkal, együtt nevetnek a tréfákon és egy pillanatra átérezte a városon ülő áhítatot.

Szíve egyszer csak súgott neki valamit: egy ház felé húzta. Besétált az udvarba és az ablakhoz lépett. Ismeretlen ismerősök ültek az asztal körül. A hóember úgy érezte, már találkozott velük valamikor. Az arcokon mosoly ült, az asztalról lassacskán fogytak a sültek és a gyümölcsök. A nagyszülők történeteket meséltek az unokáknak, a kislány és a kisfiú pedig ámulattal hallgatta a régi karácsonyok meséjét. A hóember sokáig nézte a családot. Nézte, ahogy a gyerekek átszaladnak egy másik szobába, ott megcsodálják a fát és kibontják az ajándékaikat. Nézte, ahogy az örömtől feldobottan Anyu meséje is csak nehezen tudja elaltatni őket. Nézte az alvó arcocskákat, majd ő is elálmosodott. Kelet felé tekintett, ahol az égbolt lassan világosba hajlott. Beállt az udvar egy sarkába, közel egy hatalmas bokorhoz, majd elaludt.
Reggel Kati és Laci ámulattal néztek ki az ablakon: a hóember ott állt az udvarukon, egészen amellett a bokor mellett, amely alatt Kati nemrég a szív formájú követ találta. Új barátjukkal a tél végéig még sokszor és sok jót játszottak. A hóember boldog volt.



Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz
 Főmenü
 
· Linkek
· Fórum
· Tagok
 Üdvözlet
 

Felhasználónév:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

 Archívum bigyó
 
<< 2017 június >>
HKSzeCsPSzoV
 
24
 
Teljes év mutatása
 Keresés Csepp a tengerben
 

 Hírösszefoglaló
 
 Chatbox
 
...: maKACS :...
01.07 : 23:56

Köszi!
...: catyst :...
01.07 : 19:49

sok-sok boldog névnapot
...: csillagtenger :...
09.27 : 20:50

Hallalihó!
...: catyst :...
03.04 : 11:02

csak hogy ide is írjak valamit
...: Morti :...
08.05 : 08:01

Köszönjük a szurkolást, Potyi rendbejönni látszik

 Online
 
Vendégek: 1
Tagok: 0
Ezen a lapon: 1
Tagok: 231, legújabb: Aloonthar
  Top



Minden védjegy © a tulajdonosaiké.
©e107.org 2002-2008 :: ©maKACS 2004-2010

Adatbázis lekérdezés: 68.